Bizalom az öntöttvas jövőben
Egyszerűen csak csinálni kell.
Ezt a kis öntöttvas kályhát tizenéve vettük az extremadurai Guadalupe-ban, ahol gyalogtúráztunk.
Ez Európa emberek által legritkábban lakott területe, a madarak paradicsoma.
Nem voltak turistajelzések sem, egy angol hölgy félig irodalmi, félig útleírásos könyvét használtuk segédeszközként.
A könyv tartalmazott komoly, kézzel rajzolt térképeket és GPS koordinátákat is, és rengeteg bonyolult, szöveges leírást az egyes túraútvonalakról, mert a fizikai valóságban hiányoztak a mára, legalábbis Európában mindenképpen elterjedt, szokásos turistajelzések.
De szerencsére létezett a valóság, ugyanúgy, mint száz éve, meg sok száz éve is: voltak utak, kerítések, keresztek, gyümölcsösök, erdők, folyók, és paratölgy ültetvények, amik alatt szabadon legeltek a szarvasmarha- és sertéscsordák. Nagy ritkán még házak is előbukkantak…
Ott láttam először, hogy a legeltetett ültetvényekben, -amik nem voltak se szántva, se gyomirtózva-, a tavasszal leeső esőt a nagy számban kialakított, egyszerű, természetes víztározókban gyűjtik az aszályos nyarakra. Meg is jegyeztem, hogy nekünk otthon mennyire könnyű az élet!
Visszamentünk az időben, pár tíz évet biztosan, de az is lehet, hogy többet.
Nekünk tetszett, amit ott láttunk és megéltünk, pedig nem egy kényelmes helye Európának, kevés a csapadék, nincs ipar, nincsenek kényelmi szolgáltatások, általában egy-egy vegyesboltban, vagy a messzebbre lévő nagyobb városban lehetett beszerezni, amire szükségünk volt. De mivel én még akkor is szívesen főzök, amikor kirándulunk, és kizárólag olyan helyen szállunk meg, ahol konyha is van a szálláshoz, ezért ez sem okozott gondot, sőt! Ilyenkor keresem a helyi alapanyagokat, és szívesen főzök “helyit”. Így szereztem be már néhány egészen speciális, egyszerű paraszti ételeket tartalmazó szakácskönyvet.
Guadalupe-ban, ami ma egy alig kétezer lakost számláló község, a monumentális és gyönyörű, 14. században épült Santa Maria Székesegyházban ül a világ egyik Fekete Madonnája, a Bölcsesség trónján… itt épp a semmi közepén…
Érdekesség, hogy az eredeti Mária szobor egy nagyon egyszerű, a 12.század második feléből származó faszobrocska. De nem ezt láthatja az oda zarándokló közönség, mert ezt a szobrocskát bordó, piros vagy fehér, de mindenképpen gazdagon aranyozott és díszített ruhákba öltöztetett, jóval nagyobb, piramis alakú előtétszobor mögé bújtatták. A Spanyolországban nagyon gyakori szokás szerint.
Jobb időket is megélt ez a hely: Kolumbusz legelőször ide zarándokolt Amerika felfedezése után, hálát adni az égieknek a sikeres útért… közel a portugál határ, és ez a térség a valódi conquistadorok hazája :-) .
A faluban még nem a kínai fröccsöntött szuveníreket árulták, bár a zarándoklatok miatt volt egy-két ajándékboltocska.
A kis kályhát akkor azzal vettük meg, hogy “majd jó lesz a kicsiknek”.
Akik akkor még csak a csillagokban töprengtek azon, hogy vajon érdemes-e egy kis időre leruccanni a Földre.
Ármin a negyedik “kicsi” a családban, aki most játszik vele.
Mindegyik gyerek azonnal tudta, hogy a lábasban főzünk, a serpenyő sütésre van, a dióhéj meg jó lesz a picike tűztérbe… az oldalrácsok le- és felszerelésével pedig jó sok időt el lehet tölteni, valami halandzsa dalt dúdolgatva, a saját maga szórakoztatására…
Mindez az alaptudás bennünk van. A “kulturális” génjeinkben…
Még ott van. Most még ott van.
Ma megint tudatosult bennem, amikor a negyedik apróságot láttam önfeledten és természetesen játszani az egyszerű kis kályhácskával, hogy mennyire fontosak az élet egyszerű cölöpei.
Hogy vannak vagy lesznek gyermekeid.
Hogy vannak vagy lesznek unokáid.
Mennyire természetes és emberi dolog bízni a jövőben!
Nem az egyszer-használatosban, hanem amit vasból öntöttek.
Az állandóban.
Remélem, hogy még sok generáció aprónépe játszhat majd ezzel a kis kályhával.
Van dolgunk vele, hogy így legyen.
De nem lehetetlen.
Szeretettel, Márti
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.