A mágikus realizmustól a metafizikus festészetig. Könyv-, film-, zene-, és művész ajánló
Márti-féle eklektikus kultúrsaláta, válogatós csipegetésre
Az írás végére kiderül, hogy került ide ez a két “plágium”.
Ez most egy “dzsemmelés” típusú írás lesz, olyasmi, mint amit a zenészek szoktak csinálni, csak úgy, a maguk örömére. Itt persze bele tudok javítani, de most inkább hagyom, hadd folyjon.
Sokféle japán említés lesz, és egy kis, de fontos kitérőt teszünk az olasz festészet felé is majd valahol, és egy másik rövidet a szláv lélekig, meg lesz benne angol indie zene, és ahogy látom, azt sem bírom ki, hogy az izlandi irodalomból is ne tegyek egy csipetnyit ebbe a Márti-féle salátába. Az olaszoktól tanultam: az igazán jó, friss saláta legalább 7-féle növényből áll, leginkább ropogós zöldekből, de az se baj, ha színes. Beszámozom majd, megvan-e a hét.
Frissek maradunk, nem megyünk az időben messzire, talán csak egyetlen olyan alkotó lesz az ajánlottak közül, aki már nem él. Nem, jut eszembe, egy-két zenész sajnos már szintén nincs velünk.
Nálam valahogy minden gondolat, érzés vagy érzelem azonnal egy másikhoz is elvezet, csapongok össze-vissza, a gyönyörű, sokszínű éterben.
Messziről kezdem.
Amikor harmincöt-hat-éve Kassán, az akkori Csehszlovák Tudományos Akadémia számítóközpontjában, már a második világhálóhoz való csatlakozáson dolgozgattam éjjelente (az első az Earn/Bitnet volt, és nem az internet), tipikus kelet-európaiként működtem. Abból főztem, ami volt. Egy IBM OS/2, SNA alapú, lokális számítógéphálózatot, -amit olcsón adott az akadémiának és egyetemnek a jólelkű kapitalista világcég, mutatva a vasfüggöny mögött élők felé a nagylelkűségét-, addig-addig hackeltem, míg a TCP/IP, azaz a robusztus, bár nem a hatékonyságáról híres új hálózati protokollok futtatására alkalmassá nem tettem. Magyarul az internethez kapcsoltam a kassai akadémiai kirendeltségeket, egy olyan szoftverrel, ami egyáltalán nem arra volt tervezve, se írva. Mindezt programozás nélkül, csak én valahogy kihoztam a mélyében rejtőző képességeket. Beleírták, ott volt, csak nem látszott kifelé. Ez annyira nem egy szokványos mutatvány volt, hogy az amerikai IBM ki is küldött egy jólelkű úriembert Kassára, hogy megnézze, ki az a fiatal nő, aki ilyet tudott csinálni a szoftverükkel. Ekkor még nem volt www sem, összesen négy dolgot tudtunk a nettel: a) látni egymást, b) távoli üzemmódban rákapcsolódni a látott gépre, c) emaileket és d) fileokat küldeni. Maga volt a csoda.
Ha akkor csak egy picit is jobban fészkelődök, akkor ma talán valahol a Silicon Walley-ben enném az avokádós salátát, és kaliforniaul beszélgetnék az unokáimmal.
De én mindig ott érzem magam jól, ahol vagyok. Eszemben sem volt egy másik világba költözni, jobban szerettem, ha az jött el hozzám. Szelektíven.
Emékszem, hogy felvidéki magyarként akkoriban sokat beszéltem a szabadságról a szlovák kollégáimnak. Szerettek engem és emiatt féltettek is, mondták, hogy talán egy kicsit csendesebben kellene beszélnem a szabadságról, hiszen messze van az még, ha egyáltalán létezik... Ott még kommunizmus volt, vagy valami afféle.
Mi magyarok, tényleg jók vagyunk ebben a “szabadság” témában.
A szlávok meg jobbak az “alázat” témában. Nem annyira progresszívek, mint mi.
Számomra mindkettő egyformán nagy érték, bár az adagolás, hogy éppen mikor, miből, mennyit, nem egyszerű kérdés.
Én már régebben megoldottam a magam számára a fenti dilemmát: a szabadságot az emberekkel kapcsolatos ügyeimben, az alázatot pedig a munkával, a természettel és a művészetekkel való kapcsolódásaimban szeretem alkalmazni.
Így egész jól megvagyok ;-).
Visszatérve az IBM-hez. Ha már nem mentem sehová, legalább -valamilyen amerikai egyetemen keresztül- kifizettek nekem egy ösztöndíjat, amivel elmehettem az egyik legelső Internet Society világtalálkozóra. Mégpedig Japánba, Kobe ultramodern városába.
Ez volt az első utam Nyugatra. Ugyanis én addig még Bécsben sem jártam. Ilyen fura emberek is éltek e földön, ez egy, -akkor sokkal szabadabb- anyaországban élő honfitársamnak teljességel elképzelhetetlen.
Mentem tehát… Keletre…
Arra is jól emlékszem, hogy szinte végig csorgott a könnyem, ahogy bámultam a tájat a repülőből. Akkor valamiért az Északi sark közelében repültünk, és szinte teljesen kimaradt az éjszaka, mert ahogy lenyugodott a nyugati, már fel is kelt a keleti nap… (tudom, ez most kevéssé volt tudományos egy matematikushoz képest, de én így éltem meg, és amúgy is az egyik könyvajánlásomban egyszerre két Hold van az égen…azaz számomra az ilyesmi egyáltalán nem a lehetetlen kategória. Idézek is a könyvből: „De a látszat nehogy megtévessze ám! Rendszerint csak egy valóság létezik.” )
Szibéria fenséges volt felülnézetből, a csillogó szürkeségben, nem tudtam megállni könnyek nélkül, annyira gyönyörűnek láttam a bolygót. Ma is annak látom, mégpedig gyakran. Nagyon közelről is az.
Szóval Japán. A konferencián, ahol még kizárólag “Internet egyesületi tag”-ként vehettem részt (ilyen is volt, édes Istenem!) még olyan kevesen voltunk (pár százan), hogy én is kezet foghattam Vint Cerf-el, az internet két alkotója közül az ott jelenlévő, egyikkel. És bemutatták a kobei optikai kábel hálózat prototípusát is, amiről azt gondoltam, hogy az hozzánk az én életemben biztosan nem jut el. Az előadások nagy részét amúgy nem értettem, nekem túl műszaki volt.
Én nem mindig értek mindent, amit csinálok. Sőt meg is csinálok. És én ezzel is jól megvagyok ;-), nem szégyen az ilyesmi.
Japán. Mivel elég pénzt kaptam, a kobei hetet követően megtoldottam az utamat, és egyedül elbóklásztam még Narra-ba, Kyotoba, sőt, Tokióban majdnem el is vesztem. Biztosan azért, mert Tokio nem érdekelt. A Kobe-ben megélt technológiai túltengés után csak a tömérdek sűrűségű, valahová siető embert láttam magam körül.
Sokat gyalogoltam, és ha már fájt a lábam, talpam, nyugodtan levehettem a szandálomat és folytathattam mezítláb. Annyira tiszta volt minden.
Megdöbbentő volt számomra ez az ország. Az alázat, amivel találkoztam, lépten nyomon.
Valószínűleg innen eredhet a szimpátiám a japán irodalom irányába.
Az egyik kedvenc íróm Murakami Haruki. Nem vagyok vele egyedül, sok millióan vagyunk így a világban.
Szinte mindent elolvastam tőle, amit magyarra lefordítottak, és az nem kevés könyv. Talán az 1Q84 (Ezerkülöncszáznyolcvannégy) trilógia (1.sz. ajánlás) a kedvencem, valószínűleg azért, mert ez a leghosszabb könyve. Nem bántam volna, ha esetleg még ettől is hosszabb, egyszerűen magával ragadó az író minden írása… A mágikus realizmus olyan művészeti irányzat, amely valósághű képet fest a világról, miközben mágikus elemekkel is kiegészíti, gyakran elmosva a határvonalat a fantázia és a valóság között. Ezt most ide bemásoltam a wikipédiából, de ez igaz is Murakami írásaira. Nincs igazán sok történés, még szereplő is alig akad, mégis tele van feszültséggel. Számomra letehetetlen.
Lehet, hogy azért értem, értjük Murakami Harukit, mert ő élt és dolgozott nyugaton is. Bejárta Olaszországot, és aránylag sok évet élt az USA-ban. Azaz tud a mi számunkra is érthető módon japánul írni.
Lehet, hogy meglepő lesz a párhuzam, de én hasonló édes bizsergést érzek Jón Kalman Stefánsson könyveinek olvasásakor is.
Kedvencem a Menny és pokol trilógia (2.sz. ajánlás), annak olvasásakor szó szerint kerestem, hogy tényleg elolvastam-e már mind a három könyvet, vagy még maradt egy valahol (a kötetek nincsenek számozva, különleges a borító grafikája is).
Összeér a két véglet, legalábbis nálam: a japán író szereplői mintha nem is a fizikai valóságban élnének, inkább lebegnek valahol az éterben, az izlandi író pedig pont ellenkezőleg, minden emberi érzelmet szorosan a kemény természethez köt.
Mindketten ugyanott kutakodnak: a legbelső énünkben.
Én szeretem, hogy az énünknek egyszerre van legalább két állaga: egy, ami atomokat csak nyomokban tartalmaz, így aztán messzire szárnyal, és egy másik, ami tömény, és lüktetően sűrűn a földhöz köt.
És akkor jöjjenek a japán ihletésű filmek. Egyik sem japán rendezőtől.
Wim Wenders “Tökéletes napok” c. filmjét kár kihagyni az életünkből (3.sz. ajánlás). Fontos üzenet a nyugati embernek: az egyszerű élet is lehet teljes, sőt, talán csakis az lehet az. Ez a film letisztult alkotás, igaz rá, amit a tökéletes művekről szoktak mondani: hozzátenni kár lenne, elvenni meg nincs mit belőle.
A “A fák tengere (The Sea of Trees)”, Gus Van Sant, amerikai rendező 20215-ben készült filmje talán kevéssé ismert, Matthew McConaughey, Ken Wattanabe és Naomi Wats főszereplésével (4.sz. ajánlás). Misztikus film a halálról. A szeretetről. És ha ez a kettő jelen van, akkor igazából az életről szól. Az elején talán érthetetlen és kusza, de a végére valahogy elszégyelli magát az ember: hogy mennyire tékozlóan bánunk a az életünkkel.
Mindkét filmnek kitűnő a zenéje.
A Tökéletes napok hozott anyagból dolgozik, Lou Reed, Nina Simone, The Animals, Van Morrison, The Rolling Stones, stb. híres dalaival nem nehéz jót csinálni. De azért volt munka a válogatással és a megfelelő elhelyezéssel.
Nina Simone szerintem utánozhatatlan ezzel a dallal, ezért most őt emelem be ide. Nina Simone: Feeling Good (5.sz. ajánlás)
Talán tudok valakinek újat mondani a másik film zenéjével.
Az egyik kedvenc együttesem, -ma csak ilyenekről írok, persze-, az alt-J zenekar, többnyire ők zenélnek a film alatt. Az alt-J által használt képi szimbólum a görög Delta jel (∆- amit a Mac számítógépeknél az ALT és J billentyűk együttes leütésével kapsz meg). A delta szó jelentése változás, vagy különbség, a zenekar alkalmazza a háromszöget a grafikai megjelenéseiben. Lehet választani, ha majd belehallgattok a zenéjükbe: változás vagy különbség jellemzi inkább a zenéjüket?
Az angol, indie műfajban zenélő zenekar négy tagjából három képzőművészeteket tanult. Érdekes, nem? Nekem ez tetszik. Nagyon.
Sok jó lemezük van. Nem egyszerű dalocskákat írnak, sok munkájuk lehet a komponálásban, és nekem különösen tetszik a játékosságuk. Egyszer úgy fogalmaztam meg magamban, hogy valami nagyon naturális van a zenéjükben, mintha az egy őserdőből jönne, mégsem animális. “Emberi őserdő”. Talán a nagyon színes hangzás és a különleges, szaggatott ritmusváltások miatt érzem így, nem tudom.
Én csak nagyon szeretem a zenét, és rengetegféle zenét hallgatok, de sajnos még alapszintű tudással sem rendelkezem a zenét illetően. Pedig nyolc évig jártam zeneiskolába - a legvégén már csak mellé, amíg ki nem derült a lógásom. Mert a zongoratanár, a szomorú, szikkadt vénkisasszony nem tudott megtanítani semmire sem. De hál’Istennek el sem vette a kedvemet sem a zenétől, sem a tánctól, sem az élettől. Pedig nagyon igyekezett, szegény.
Az említett film zenéje sokkal simább a többi lemezükhöz képest. Japános. Tele feszültséggel. Nem találtam külön lemezt a film teljes zenéjével, de a This is All Yours lemezükön megtalálható jó pár dal, ami a filmben is elhangzik (Arrival in Narra, Choice Kingdom). Alt-J : This is All Yours (6.sz. ajánlás).
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Emma unokám kedvence volt két-hároméves korában a Matilda c. dal Alt-J: Matilda, ezen a lemezen: Alt-J: An Awesome Wave (7.sz. ajánlás). Talán kezdhetnétek ezzel a lemezzel, és ha javasolhatom, az elejétől a végéig hallgatva. Régebben a lemezeiket dramaturgilag gondosan felépítették az alkotók, -hangzásilag biztosan-, de a digitális világban ennek már nem sok értelme van, hiszen mindenki össze-vissza ugrál a dalok között, nem követi a lemezjátszó tűjét…
Lehet, hogy majd többen azt mondjátok, hogy jobb lett volna, ha a képzőművészeteknél maradnak :-) …és kérlek, ezért az ajánlásomért még ne iratkozz le az írásaimról :-).
És ha már képzőművészetek, akkor jöjjön az utolsó misztikus kalandozás (7.sz. ajánlás):
Giorgio De Chirico, huszadik századi olaszfestőről szerintem kevesen tudják, hogy ő volt a metafizikus festészet, a szürrealizmus megalkotója.
Nem Salvador Dali, de nem is René Magritte, vagy Max Ernst, esetleg Joan Miro (Utóbbival kapcsolatban kissé elfogult vagyok, a természeti elemek és élőlénytársaink játékos ábrázolása miatt.)
A 1920-as években de Chirico-ra még a képzőművészeti szürrealista mozgalom vezető egyéniségeként tekintettek.
Hogy miért nem tudunk De Chirico-ról egyáltalán semmit, Daliról viszont az egész világ tud?
Mert egy nagyon nagy különbség volt köztük. Nem, nem a tehetségükben vagy a festészeti technikájukban, abban mindketten nagyot alkottak.
De Chirico-nak nem volt olyan, marketingben tehetséges felesége, mint Gala volt, Dalinak. Persze általában megtalálja a zsák a foltját, és én nem is tanulmányoztam részletesen a pár történetét.
Dali vérbeli huszadik századi ember, de akár huszonegyedik századinak is mondhatnánk. Olyan valaki, aki kitalálja a saját egyedi, akár harsánynak is mondható mítoszát, és konzekvensen építi azt. Erre a reklámra alapozza a karrierjét, nem kis vagyont szerezve ezzel a megközelítéssel. Persze Dali festeni is tudott, az nem kérdés.
Giorgio de Chirico sokáig élt még, és csak alig tíz évvel korábban halt meg, mint Dali.
De ő a kilencven évéből legalább negyvenet pszichiátriai kezelés alatt töltött, minden ismertség nélkül. Meghasonlott önmagával is, feladta nemcsak a karierrjét, de a világhoz való alkalmazkodását is.
Nem Dali miatt, nehogy valaki félrértse. Bár nem tudhatjuk…
“Látva, hogyan lesz korunk egyre anyagiasabb és gyakorlatiasabb… nem képtelenség elképzelnünk egy olyan társadalmat, ahol a szellemi örömök kedvéért folytatott élet minden jogalapját elveszti majd. Az író, a gondolkodó, az álmodozó, a költő, a metafizikus, a megfigyelő… akik egy rejtély megoldására törekednek vagy ítélkezni mernek, anakronisztikus figurává válnak, s ugyanaz a sors vár rájuk, mint az őshüllőkre és mamutokra: el kell tűnniük a föld színéről.”
“ …valaha a festők bolondok, a képvásárlók pedig furfangosak voltak. Ma a festők furfangosak, és a képvásárlók a bolondok”.
Mondta ezeket Giorgio de Chirico, és nem festett többé.
A követői (Dali, Magritte, Ernst, Miro) nem igazán emlékeztek meg róla.
Ezt most csak úgy ideraktam, talán, mert nekem valahogy a látókörömbe került anno ez az elfelejtett művész. A művészettörténészek persze ismerik az “igazat”, de egyrészt még közülük sem mindenki vallja be, meg amúgy sem kérdezi őket senki, az ilyen esetekben. Sem.
Nincs különösebb tanulsága ennek a történetnek, hiszen a történelem tele van az ehhez hasonlókkal. A “kortárs történelem” talán még inkább. A jól kidolgozott narratíváknak, a reklámnak, a marketingnek mindent elsöprő és mindent felülíró ereje van.
Vagy mégsem? Keressétek a Giorgio de Chirico-kat.
Szeretettel, Márti
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!
Remek, nagyon tetszett, Márti!
Magaddal sodortál, ahogy szoktad és ahogy élvezem.🫶
És köszi az ajánlásokat is!😘